Egy zárkózott tinédzserlánynak, akit anyja háztól házig, szerelemtől-szerelemig cipel magával, sosem volt igazi otthona. Egyedül anyja öccsénél érzi jól magát, ahová minden alkalommal visszatalálnak, mikor anyja összeveszik az éppen aktuális barátjával.
Tomi megrögzött, nagyvilági agglegény, aki egy bár tulajdonosa, ahová alvilági személyek és köztisztviselők egyaránt megfordulnak. És annak ellenére, hogy Tomi régen feladta a sötét életét, múltja kísérteni kezdi, mikor felbukkan "maffiatestvére", akinek az unokahúgára fáj a foga.
Olvass bele:
A szavak erősek voltak és martak, de a lány nem foglalkozott vele, mert elveszett nagybátyja tekintetének kékjében. Nem emlékezett rá, hogy valaha ilyen tisztán látta volna. Milyen csodásan fénylett, milyen… Nyelt egyet, és megköszörülte a torkát.
Miről is beszéltek az imént? Ja, igen. – Mégis az anyám.
– Nekem meg a nővérem, de elég csapásnak érzem ezt. A legszívesebben… megfojtanám.
– Miért… miért nem teszed? – A kérdés zavart volt és alig halható, Tomi mégis megfelelt rá, egy halovány mosollyal ajkain.
– Még üljek is miatta? Nem elég, amit el kell viselnem?
Dorina szája is mosolyra húzódott, bár inkább tűnt egy bizonytalan, félszeg grimasznak.
– Tudod – folytatta Tomi -, nem értem, hogy bírod. Nekem az idegeimre megy.
Nem várt választ, csak fogta magát, és a konyhába ment, ahol csörgött-zörgött. Dorina pedig – maga sem tudta, honnan volt hozzá mersze – kíváncsian utána somfordált. Nem ment be, ahhoz végképp gyáva volt, csak az ajtóból nézte, ahogy nagybátyja a kávét készíti. Nézte, mert nem volt jobb dolga, és mert a látvány eszébe juttatta a kedves, kellemes napokat ebben a házban, Tomi közelében. Talán éppen ennek hatására csúszott ki a száján az a néhány szó, amibe azonnal belepirult. – Jó újra itthon.
„Itthon”. Valóban ezt mondta? Tomi rámeredő döbbent tekintetéről visszaolvasta szavait, és lesütött szemmel, idegesen javította ki magát. – Vagyis nálad.
A férfi alig láthatóan megrázta fejét, miközben visszafordult a kávékészítéshez. – Eddig azt hittem, csak anyád hiszi azt, hogy itt lakik.
Miről is beszéltek az imént? Ja, igen. – Mégis az anyám.
– Nekem meg a nővérem, de elég csapásnak érzem ezt. A legszívesebben… megfojtanám.
– Miért… miért nem teszed? – A kérdés zavart volt és alig halható, Tomi mégis megfelelt rá, egy halovány mosollyal ajkain.
– Még üljek is miatta? Nem elég, amit el kell viselnem?
Dorina szája is mosolyra húzódott, bár inkább tűnt egy bizonytalan, félszeg grimasznak.
– Tudod – folytatta Tomi -, nem értem, hogy bírod. Nekem az idegeimre megy.
Nem várt választ, csak fogta magát, és a konyhába ment, ahol csörgött-zörgött. Dorina pedig – maga sem tudta, honnan volt hozzá mersze – kíváncsian utána somfordált. Nem ment be, ahhoz végképp gyáva volt, csak az ajtóból nézte, ahogy nagybátyja a kávét készíti. Nézte, mert nem volt jobb dolga, és mert a látvány eszébe juttatta a kedves, kellemes napokat ebben a házban, Tomi közelében. Talán éppen ennek hatására csúszott ki a száján az a néhány szó, amibe azonnal belepirult. – Jó újra itthon.
„Itthon”. Valóban ezt mondta? Tomi rámeredő döbbent tekintetéről visszaolvasta szavait, és lesütött szemmel, idegesen javította ki magát. – Vagyis nálad.
A férfi alig láthatóan megrázta fejét, miközben visszafordult a kávékészítéshez. – Eddig azt hittem, csak anyád hiszi azt, hogy itt lakik.
