Tapogató érzelem
- Felvettek? - ismételte Bálint érdeklődve, és még a szendvicsét is letette, hogy teljes figyelmét anyjának szentelhesse.
- Hát... - Az asszony komoran felsóhajtott, mintha valami nagyon rossz dolgot készülne mondani, majd hirtelen elmosolyodott, bár ez sem volt felhőtlen és egészen őszinte részéről. - Fel.
- Ijesztgess csak! - korholta a gyerek, majd újból kezébe vette jókora szendvicsét, úgy pislogott anyja felé. - Akkor most már azt is elárulhatnád, hogy mi a munkád.
- Házvezetőnő leszek, vagy inkább dadus.
- Dadus?! Nocsak! Ez merőben új oldalad lesz. Miféle ördögfiókákra kell vigyáznod?
- A kisfiú nyolc éves körüli, a kislány négy. Nagyon furcsa gyerekek – ült le Laura fiával szemben, és tekintete merengve bámulta másodszülötte érdeklődő tekintetét. - Olyan, mintha semmi jó dolog nem lenne az életükben, mintha mindenki csak bántaná őket.
- Ez nem hangzik túl jól. Mégis kik ezek? Lelenc gyerekek?
- Nem, egy dúsgazdag vállalkozó csemetéi.
Bálint döbbenten pislogott, miközben ügyes gyorsasággal eltüntette tányérjáról a maradékot is. - Akkor mitől olyan veszett boldogtalanok? Talán nem kapnak meg mindent?
- Ne legyél cinikus! A pénz nem minden, és nem is feltétlenül boldogít, csak a kapzsi embereket. A gyerekek inkább figyelemre és szeretetre vágynak, ami – úgy tűnik – nekik nem adatott meg. Bár ahogy látom, az apjuk megtesz mindent értük, legalábbis megpróbál.
***
Az óra elütötte a hetet, mikor Laura könyvel a kezében járkált fel-alá szobájában. Egyre csak a mobilját nézegette, amit az éjjeliszekrényre tett. Már a mesét is kiválasztotta, amit fel fog olvasni, csak a hangját kellett összeszednie, hogy ne tűnjön majd olyan várakozónak, olyan türelmetlennek. Krákogott egy sort, de a telefon még mindig néma volt. Hosszú percek teltek el, mikor is Laura megunta a tétlenséget, és úgy döntött, lezuhanyozik. Bevonult hát a fürdőbe, levetkőzött, és megnyitotta a csapot. A vízsugár sietve folyt végig testén, ami felüdítette, felfrissítette. A haját is megmosta, majd a törölközőjéért nyúlt, mikor is a szobájából halk zene ütötte meg a fülét.
A telefon! - futott át agyán, és hirtelen ideges kapkodásba kezdett. Maga sem értette, miért, de minél előbb be akart érni, hogy felvegye a készüléket, agy vizesen, törölközőbe tekerve futott át a folyosón, és lihegve kapta fel a mobilt.
- Halló!
- Jó estét! Laura?
- Igen, én – dadogta zavartan.
- Altai Richárd. - Felesleges volt bemutatkoznia, az asszony azonnal felismerte a hangját, és el is képzelte maga elé napszemüvegben.
- Igen. - Csak ennyit bírt kinyögni.
- Szimi hamarosan elkészül, már nagyon izgatott a meseolvasás miatt.
- Igen?
Laura nem értette magát, mert az „igen”-en kívül alig bírt beszélni. Persze, biztosan azért, mert szinte meztelen – gondolta, így megköszörülte a torkát, és udvariasan próbálta leecsetelni problémáját. - Tudna adni még pár percet?
- Természetesen. De talán rosszkor hívtuk? Dolga van még?
- Ó, nem, csak... - Az asszony felsóhajtott, de végül mégis nyílt volt, hisz tapasztalta, hogy általában az a legcélravezetőbb. - Sokáig vártam, aztán úgy döntöttem, lezuhanyozom. Úgy ugrottam ki alóla, és most épp csurom vizesen ácsorgok a szoba közepén. Gyorsan magamra kapok valamit, ha nem gond.
